Boldog vagyok, de mégsem. Hogy lehet ez? Magam sem tudom. Mostanában elég szokatlan a közérzetem. Minden nap másmilyen kedvem van. Ha jó kedvem van, akkor egész nap jó kedvem van. Ha rossz, akkor rossz. Eddig ez nem így volt. Sokszor előfordult, hogy történt velem valami a nap folyamán és teljesen más hangulatba kerültem.
Az egyik nap teljesen meghülyültem, nagyon jó kedvem volt és olyan dolgokat csináltam, amiket egyébként nem tennék. Leültem egy fiú osztálytársam mellé és hozzábújtam. Teljesen bolondnak nézett, de nem baj. Hülyeségeket beszéltem, már a tanárok is röhögtek rajtam. Bármi történt, bármit mondtak, fantasztikus kedvem volt, és nem vehette el tőlem senki.
Az ezt követő napon nem volt kedvem semmihez. mintha elvették volna az életkedvemet. Sokan kérdezték, hogy mi a baj, de nem tudtam nekik válaszolni, mert magam sem tudtam. Olyan tevékenységeket, amiket szívesen szoktam csinálni, még azt sem akartam. Mindenki számára rendkívülinek tűnt, hogy egyik nap fülig ér a szám, a másik nap meg lógatom az orrom. Itthon ok nélkül sírni kezdtem, mindenkivel flegmáztam. Fura egy nap volt, az biztos.
Mostanában mindenre nagyon kevés időm jut. Tavaly minden nap megnéztem egy sorozatból minimum 1-2 részt, de már ez sem megy. Egyszerűen nincs rá időm. Fáradt vagyok egész nap. Ha délutános vagyok, akkor is korán kelek, hogy tanuljak vagy zongorázzak. Le vagyok terhelve. Nem tudom meddig bírom ezt még. Attól tartok, hogy egy nap betelik a pohár és összeomlok. Tudom, nem hangzik olyan nagy számnak az egész, de kezd nehéz lenni. Napi 6 órát kellene zongoráznom, de nekem az 1,5 óra sincs meg mindig.
A vasárnapi zongoraórán, mindig leszid a tanárnőm, hogy miért nem gyakorolok amennyit kell. Ezek után elmegy a kedvem mindentől. Bárki bármit szól hozzám, leoltom és ráparancsolok, hogy hagyjon békén. Általában lefekszek és kialszom magam és utána nyugodtabb vagyok. Mostanában anyu vagy apu is bejön órára. Elejében tetszett, de már nem. Nem szeretem ahogy lefigyelik a reakcióimat és aztán analizálnak. Nem hiányzik ez nekem.
Próbálok erős lenni,és van hogy már a sírás kerülget, de kibírom. Ki fogom bírni. Holnap egy új nap kezdődik és nekilendülök megint. Minden nap újra és újra. De nem bánom. Ez a célom, nekem ezt kell csinálnom és ha törik, ha szakad, végbeviszem amit akarok.
Nem származom gazdag családból. Nem nélkülözök, de attól messze állok, hogy gazdagnak mondjam magam. Amikor valakinek azt mondom, hogy gazdag leszel, nagy házam lesz, bejárónőm és egyéb luxus, akkor csak azt mondják, "álmodik a nyomor". Egyáltalán nem fáj, mikor ezt hallom , mert akik ezt mondják, meg fogják látni, hogy megcsináltam, elértem a célom, akkor is ha nem is gondolták volna, hogy sikerül. Persze nem csak az anyagi javak érdekelnek. Nem vagyok egy "cicababa",de imádok jó cuccokban járni, sminkelni, vásárolni. És sokszor előfordul, hogy nagyon megtetszik egy táska, vagy bármi más és megvenném, de nem telik rá. Ilyenkor csak arra gondolok, hogy majd ha nem a szüleim tartanak el, és magam keresem meg a napi betevőt, akkor olyan életem lesz amilyet én szeretnék.
Mert most, fiatalkorban kell gondolni az ilyesmire, amikor még van esélyem alakítani az életemet úgy, ahogyan szeretném. Most van lehetőségem tanulni, hogy aztán normális munkah
elyem legyen és ne kelljen nélkülöznöm.
Az egyik nap teljesen meghülyültem, nagyon jó kedvem volt és olyan dolgokat csináltam, amiket egyébként nem tennék. Leültem egy fiú osztálytársam mellé és hozzábújtam. Teljesen bolondnak nézett, de nem baj. Hülyeségeket beszéltem, már a tanárok is röhögtek rajtam. Bármi történt, bármit mondtak, fantasztikus kedvem volt, és nem vehette el tőlem senki. Az ezt követő napon nem volt kedvem semmihez. mintha elvették volna az életkedvemet. Sokan kérdezték, hogy mi a baj, de nem tudtam nekik válaszolni, mert magam sem tudtam. Olyan tevékenységeket, amiket szívesen szoktam csinálni, még azt sem akartam. Mindenki számára rendkívülinek tűnt, hogy egyik nap fülig ér a szám, a másik nap meg lógatom az orrom. Itthon ok nélkül sírni kezdtem, mindenkivel flegmáztam. Fura egy nap volt, az biztos.
Mostanában mindenre nagyon kevés időm jut. Tavaly minden nap megnéztem egy sorozatból minimum 1-2 részt, de már ez sem megy. Egyszerűen nincs rá időm. Fáradt vagyok egész nap. Ha délutános vagyok, akkor is korán kelek, hogy tanuljak vagy zongorázzak. Le vagyok terhelve. Nem tudom meddig bírom ezt még. Attól tartok, hogy egy nap betelik a pohár és összeomlok. Tudom, nem hangzik olyan nagy számnak az egész, de kezd nehéz lenni. Napi 6 órát kellene zongoráznom, de nekem az 1,5 óra sincs meg mindig.
A vasárnapi zongoraórán, mindig leszid a tanárnőm, hogy miért nem gyakorolok amennyit kell. Ezek után elmegy a kedvem mindentől. Bárki bármit szól hozzám, leoltom és ráparancsolok, hogy hagyjon békén. Általában lefekszek és kialszom magam és utána nyugodtabb vagyok. Mostanában anyu vagy apu is bejön órára. Elejében tetszett, de már nem. Nem szeretem ahogy lefigyelik a reakcióimat és aztán analizálnak. Nem hiányzik ez nekem.
Próbálok erős lenni,és van hogy már a sírás kerülget, de kibírom. Ki fogom bírni. Holnap egy új nap kezdődik és nekilendülök megint. Minden nap újra és újra. De nem bánom. Ez a célom, nekem ezt kell csinálnom és ha törik, ha szakad, végbeviszem amit akarok.
Nem származom gazdag családból. Nem nélkülözök, de attól messze állok, hogy gazdagnak mondjam magam. Amikor valakinek azt mondom, hogy gazdag leszel, nagy házam lesz, bejárónőm és egyéb luxus, akkor csak azt mondják, "álmodik a nyomor". Egyáltalán nem fáj, mikor ezt hallom , mert akik ezt mondják, meg fogják látni, hogy megcsináltam, elértem a célom, akkor is ha nem is gondolták volna, hogy sikerül. Persze nem csak az anyagi javak érdekelnek. Nem vagyok egy "cicababa",de imádok jó cuccokban járni, sminkelni, vásárolni. És sokszor előfordul, hogy nagyon megtetszik egy táska, vagy bármi más és megvenném, de nem telik rá. Ilyenkor csak arra gondolok, hogy majd ha nem a szüleim tartanak el, és magam keresem meg a napi betevőt, akkor olyan életem lesz amilyet én szeretnék.
Mert most, fiatalkorban kell gondolni az ilyesmire, amikor még van esélyem alakítani az életemet úgy, ahogyan szeretném. Most van lehetőségem tanulni, hogy aztán normális munkah
elyem legyen és ne kelljen nélkülöznöm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése